José Mourinho’s 100th

José Mourinho a századik PL győzelmét ünnepelhette a Chelsea élén. Mindezt méltóképp a legfőbb rivális felett aratott győzelemmel lehet, hát, mondjuk úgy, mission accomplished. José Mourinho Chelseaje úgy döngölte földbe a Manchestert, hogy még csak nem is játszott jól. Isten hozott, csapatom!

Vasárnap, ahogy eljött a délután, óránként emelkedett a pulzusom ötvenet. Beszéltük, leírtuk, láttuk, mutattuk, bizonygattuk, reméltük – minden abba az irányba mutatott, hogy a 22. forduló nem az, amikor leszakadunk az élmenőktől. De valahol mindannyiunk bal vállán ott somfordált csöpp kis vasvellájával a United vörös ördöge, azt suttogva fülünkbe, hogy „úgyis elbasszátok! Nyenyenyeee”. A meccs előtti közvetlen streamvadászat közben már a fülemben dobolt a szívem, légzésem felgyorsult, a pulzusom 0 és 2000 közötti skálán mozgott. Működő stream, srácok az alagútban, kifelé indulnak, hát elkezdődik.

A második fordulós 0-0 óta vártam ezt a meccset. Minél jobban játszottunk, fordulóról fordulóra, annál jobban vártam. Decemberben jött az Arsenal meg a Pool, de én már erre a mérkőzésre tartogattam magam. Azt hiszem, kellően fel is sikerült spannolni a kedélyeket. Megnéztem a kezdőt, meglepődtem. A jól bevált szerbünket valahogy összerakták a nagy napra, Luiz a középpályán, de talán még ezeknél is nagyobb meglepetésre kikerült a – na ne mondjuk, hogy formába lendülő, de legalább már végre – gólokat lövő Torres. Felmerülhetett volna ugyan az „ezt hogy fogja JM megmagyarázni” örökzöld, de egyrészt JM-nek semmit nem kell megmagyarázni, másrészt meg.. de várjuk ki a végét, meg amúgy is tudjátok.

Elkezdődött a mérkőzés, vártam, hogy a magamban jól lejátszott jelenetek megelevenedjenek: rárontunk a Unitedre, felborul a pálya, és jön a kétgólos győzelem, 2-0 v 3-1. Ehhez képest mi volt? Na mi, hát semmi. Legalábbis részünkről. Cserébe a vörös ördögök úgy rontottak nekünk, mint Taigetosz a mélységnek: ész nélkül és erőből. Pont, mint ahogyan nekünk kellett volna. Peregtek a percek, a kép pedig nem változott: alig volt nálunk a labda, a United meg játszott, irányított, dominált. Mi pedig, nyomoztuk a labdát, ha pedig meglett, akkor 1-3 másodperc alatt sikerrel játszottuk vissza azt az ellennek. A bal vállamon a vasvillás haver meg ahelyett, hogy elhúzott volna, csendben, már három haverjával együtt jiggelt, nyenyerészés helyett öblös röhögéssel körítve. Aztán, jött a JM-faktor.

Ami többnyire azt jelenti, hogy a rangadót úgy kezdjük, hogy az öltözőben maradunk, taktikusan, majd mikor negyedóra-húszperc tájékán az ellen azt hiszi, hogy most akkor minden fasza, kijövünk, és verünk egy gólt a semmiből. Hogy megint le kelljen írni, hogy Josénak megint/mindig/állandóan igaza van, derült égből Eto’o, Carrick lábának hathatós segítségével irgalmatlan nagy gólt ragasztott a 17. perc végén.

Majd ünneplésképp kirohant a csalódott, mert padra sem kerülő Demba Ba-hoz, majd kb lebaszta a ‘csába, hogy hát cheer up fiam, nem kell ottan rinyálni hátul. Maga a kameruni tekintete nem ezt sugározta első blikkre, de a többiek tapsa és röhögése elárulta a szitut. Viszont, hogy a helyzet azért ne sokat változzon, a Chelsea játékra továbbra is ideges, kapkodó, és rendkívül pontatlan maradt (olyannyira, hogy azt még a második félidős, ráérős gurigázással is csak sokatmondóan szar 76%-ra sikerült feltornászni). De, ismételten és megint, villant valami, a fényvillám stroboszkóp az éjszakában, s a félidő hajrájában Eto’o begyötörte a másodikat.

Mondjuk ki, ez a szélekkel jól operáló, formán kívüli ManU is majdnem meglepett bennünket, erősen centralizált és pálya közepét uraló Chelsea-t. Jó és rossz értelemben vett erőszakosságuk csak fokozta dominanciájukat. Mégis, úgy vezettünk 2-0-ra, hogy megizzadni is max izgalmunkban tudtunk.

Ahogy kijöttünk a második félidőre, Eto’o kivégezte a Unitedet, még nem jártunk az ötvenedik percben, mikor Cahill fejese után bekotorta a harmadikat. Mesterhármas! Összesen vert annyit a MU-nak, mint előtte mindenkinek… Nem érdekel, lehet azt mondani, hogy mák, de akkor is José tette be oda az egész kibaszott ültetvényt. Azt senki nem eteti meg velem, hogy véletlen… a bal vállon táncolva vihorászó trió eddigre már egymást mészárolta le a háromágú fegyverekkel, a United pedig elásta magát, jó mélyre, főleg lélekben. Persze vannak, akik ennél egyel rosszabbul jártak, pedig tanulhattak volna már: a twitter mára elérte, hogy a legnagyobb hülye ígéretek és betartásuk helye legyen. Egy Chelsea szurkoló a Derby elleni meccsen már a seggére kapta Mikel nevét, ma ennek ellenére volt, aki hasonlót fogadott meg Eto’o mesterhármassal kapcsolatban… de egy biztos, jó ideig, amikor csak leül, eszébe jut a meccs.

A hetvenedik percre ez bennünket is annyira kényelmessé tett ez, hogy Cech már úgy gondolta, nehogy túl finom délutánja legyen Mourinhonak, aki már közben sms-ben rendelte ládaszám a Don Perignonokat. De későn hitte el a United, hogy van keresnivalója a meccsen, persze borsószem hercegkisasszony ismét betalált ellenünk (a védelem kicsit bekaphatja, védekezni kéne, nem lest reklamálni), de az utolsó percekben elkövetett mészárlásokban benne volt minden fájdalma és érthető dühe a ManUsoknak, Vidic megkapta, Rafael megúszta, de két tiszta piros helyzet volt. Fuck’em.

Hát, ennyit a meccsről. Írhatnánk még Ápilikveta tizigyanus esetéről, vagy arról, hogy Luiz nagyobb fasz, mint ide Lacháza, de erről majd írnak bőven a vöröses hátterű oldalakon, mi örvendezzünk, feleim, mert tisztán, simán, Eto’o mesterhármassal vertük a Manchester Unitedet, José első és századik PL győzelme pedig ők voltak. És most jön az, a lényeg, ami miatt tépem itt a számat az elejétől fogva: már a beharanghoz ajánlgattam wudigessboi figyelmébe két cikket, aztán ő más fordulatot vett, s jól tette, nekem meg itt maradt ez a meccs utánra. Már a meccs előtt azt mondta Paul Merson a skyon, hogy a Chelsea visszatért a Mourinhoi útra. A 4-3-as Sunderlandi győzelem, vagy a 3-2-es Stoke vereség, na az nem JM Chelseaje volt. Az a csapat, amelyik hátul sziklaszilárd, és nehéz legyőzni, a meccseit pedig sorban nyeri 1/2-0-ra, na az a Mourinho way. José valószínűleg már ugye ott is átértékelte a dolgokat, viszont a decemberi kupakizúgás után végképp – ezután jött ugye az Arsenal elleni meccs, ahol már akkor leírtam, hogy JM valószínűleg beintett mindenkinek, Abrat, meg a kívánságai egy részét is beleértve, és teljesen más szellemben állt ki a rangadóra.

Az már az én csapatom, az már José Chelseaje volt. Meg a Pool elleni is, de ez a mai meg pláne. Ha úgy tetszik tettünk egy lépést hátra, és ismét nem többet rúgva akarunk győzni, hanem eredendően onnan indulunk, hogy legyen minket baromi nehéz legyőzni, mert nem kapunk gólt, cserébe rendre lövünk egyet-kettőt. Valahol ennek kapcsán is fakadt ki drága jó kollégám, hogy hát egy Hullt vajh’ mégis mi a retekért nem alázunk széjjel, s bár ott még nem teljesen fogalmaztam meg a választ, mert vártam hozzá ennek a meccsnek a végét, de igen, azért, mert José csapata, José Chelseaje így játszik. Ehhez a stílushoz pedig kellett egy játékos még, mert a pivotban elég lyukasak voltunk, vissza is vettük Maticsot azon nyomban, s milyen jól tettük. Mert a szerb (lesz) az, ami Luiz ma (sem) tudott lenni, az, ami Mikel és Ramires szerelemgyereke (tessék nekem képletesen érteni, mert a másikba még belegondolni is rossz). Az, ami sokkal színesebbé teszi Mourinho palettáját, s kulcs a 4-2-3-1 és a 4-3-3 között. José Lampardot és Ramirest egy jóval védekezőbb felfogással, Luizt és Mikelt egy jóval támadóbb felfogással ruházta fel eddig, és most még hozott egy Maticsot, akiben megvan minden ahhoz, hogy remek alternatívát kínáljon bármelyik poszton a pivotban, vagy akár 4-3-3-ban.

És összességében: ezt a meccset ma a csapat nyerte, de főleg José Mourinho. Nem igazán lehet rámutatni a pályán, hogy hol nyert a Chelsea, vagy hol vesztette el a United. Persze oké, hát a góloknál, de alapjában hiába mutatta meg ez a meccs, hogy a Chelsea ott van, a ManU meg mennyire esett vissza, a lényeg az, hogy a Kékek pont azt hozták a rangadókból, amit akartak: döntetlen idegenben a Spurs, a United és az Arsenal ellen, otthon pedig győzelem a City, a Pool és most a United ellen. Ez a meccs ma nem Ázárról, Oscarról, Willianről szólt, hanem a három év után újra mesterhármast lövő Eto’o-ról, és sokkal inkább az egészet megálmodóról, Mourinhoról. 142. PL meccse volt a portugálnak, s a 100. győzelme. Ezzel ő lett minden idők leggyorsabb századosa, a rekordot pedig Sir Alextől vette el, akinek a száz győzelemhez hússzal több mérkőzés kellett. Tisztelgés most a mester előtt részemről, és úgy gondolom, minden jó érzésű Chelsea szurkoló iszik ma egyet a győzelemre, de José egészségére is: saúde do capitão! (ha a google jól fordít)

Ugye még sokáig együtt álmodunk?!