Blog bejegyzés

10 emlékezetes dolog 2014-ből

1231 2014-1Öregszünk mi is és öregszik a blog is, így néhány dolog már egész komoly hagyományokkal kezd bírni mifelénk, illetve általunk. Ilyen az év végi visszatekintősdi is, amikor tíz pontba gyűjtve elevenítjük föl, melyek voltak a naptári esztendő legmeghatározóbb eseményei, momentumai, mérföldkövei. 20112012 és 2013 után itt van tehát a 2014-es kiadás is, ami az utolsó idei posztunk. Retrospektivitás alább.

1. Lampard távozott: Nem nagyon tudok elképzelni olyan Chelsea-drukkert, akit ne érintett volna meg, hogy a klubtörténet egyik legkiválóbb játékosa 13 nagyszerű szezon után elhagyta a csapatot. Profi szemléletmód ide, munkaerő szabad áramlása oda, az mondjuk nem volt túl szép gesztus SuperFranktől, hogy sikerült pont a másik valamirevaló aranyesélyesnél kikötnie – no persze az ellenünk szerzett találata is felért egy tőrdöféssel. A rengeteg szép és örök emléket mondjuk ez sem halványíthatja el, Lampard ugyanis örökké a mi legendánk marad!

2. Drogba visszatért: Amit egyik kezével elvesz a sors, igyekszik a másikkal visszaadni. Elvesztettük Lampardot, cserébe visszakaptuk Drogbát, ami nem tekinthető egy minden igényt kielégítő üzletnek, de értékelni kell ezt is, már csak a miatt is, mert szemmel láthatóan a Ló nem csak levezetni jött vissza. Kezdetben még úgy tűnt, inkább csak kolonc lesz az elefántcsontparti, aztán szép lassan belelendült és – ahogy szokta – szerzett pár fontos és emlékezetes gólt. Kopik már ő is, de az eddigiek alapján bőven megérte őt visszahozni, mert kiváló kiegészítő ember, aki minden bizonnyal a csapatmorálra is jótékonyan hat.

A Király visszatért!

A Király visszatért!

3. Exeink ellenünk: Mindig van abban valami szentimentális, amikor egy korábbi kedves játékosunk szembekerül a csapatunkkal. Az idei évünkre különösen jellemző volt a viszontlátás rítusa, a négy korábbi kedvencből azonban csak egynek tapsolhatott a Stamford Bridge publikuma. Drogbával indult a sor, aki a Galatasaray mezében cimborálhatott jó pár kékmezessel (plusz a menedzserrel) előbb Isztambulban, majd zúgó tapsvihar kíséretében Londonban is. A másik három delikvens már az új idényben keresztezte utunkat: először SuperFrank szállt be ellenünk a padról immáron a City mezében (s döfött tőrt szívünkbe – hasonlóan jó pár exünkhöz, például Hasselbainkhez, Gudjohnsenhez vagy épp Sturridge-hoz, csak hogy néhány nevet említsek), majd a szerencsére halovány Matát láthattuk viszont a másik manchesteri csapat mezében, végül pedig Di Matteo eleveníthette föl – igaz, egy 0-5-ös zakó árán –, hogy milyen az, amikor őt élteti a Chelsea-tábor.

4. Mourinho elvesztett hazai veretlensége: José 2004-es érkezésének egyik legnagyobb hozadéka a stabilitás volt. Szép lassan beleszoktunk abba, hogy jöhet bárki, a mi várunkat nem vehetik be. A portugál bő három szezon után úgy távozott Londonból, hogy nem vesztett bajnokit a Bridge-en. 2013-as visszatérte után is sokáig csinosítgathatta ezt a statisztikáját, de jött a 35. forduló és a Sunderland, akik ellen teljesen váratlanul és érthetetlenül szaladtunk bele a késbe egy olyan mérkőzésen, amit simán meg kellett volna nyernünk. A kínos vereséggel ráadásul az akkor még reális bajnoki reményeink is gyakorlatilag teljesen elszálltak, így volt mit gyászolni. Témánál maradva: José Mourinho hazai veretlensége élt 77 meccset.

5. Mourinho igazolásai: Az előző szezon még tapogatózós volt, sőt, jó páran furcsálltuk, hogy miért pont Mata, Cole vagy David Luiz kárára megy a csapatépítés. Aztán nyáron persze mindhárman (plusz Lampard és a teljes támadószekció) távoztak, mi meg izgatottan vártuk, hogyan fog ez (jól) elsülni. Hát így: José levonta az első évad konzekvenciáit és szépen módszeresen betömködött minden lukat. A nyitófordulóban pályára küldött tizenegyhez alig, illetve alkalmilag nyúlt hozzá, ami persze érthető, látva, mennyire egységes, magabiztos, lendületes és ellenállhatatlan a csapat. Tulajdonképpen nincs se hiányposzt, se döbbenetes formahanyatlás, miközben a pályán lévőknek csak szűken a fele érkezett Mourinho alatt – ők viszont kulcsszereplői az idei menetelésnek. Az pedig tovább növeli az egész értékét, hogy a keret átalakítása tulajdonképpen pluszos volt, tehát nem vertük magunkat durva költségekbe, a nem ingyen távozókért pedig rendre szép kis summákat kaptunk. Egy szó mint száz, rég volt már ilyen jó.

Az új karmester és asszisztkirály

Az új karmester és asszisztkirály

6. Van csatárunk: 2010-ben a bajnoki cím mellé még mi adtuk a gólkirályt is (Drogba), azóta viszont – de inkább Torres érkezése óta – folyamatosan csatárgondjaink voltak, ami leginkább abban manifesztálódott, hogy képtelenek voltunk felmutatni egy olyan fickót, akire rá lehet bízni a gólfelelősi szerepkört. Nem csoda, hogy egy türelmi év után Mourinho is kivágta az egész garnitúrát és befizetett Diego Costára, aki mellé Drogba és Rémy érkeztek helyettesnek. Nem akarom elkiabálni, de fél év után úgy tűnik, a problémáink megoldódtak. Diego Costa parádésan indított, egyre másra szerezte a fontosabbnál fontosabb találatokat a bajnokságban, s a gólkirályi cím egyik komoly várományosa – kupafronton pedig a másik két legény szorgoskodik. A brazíliai spanyol pontosan azt adja, amire szükségünk volt: harcos, megjátszható, leköti és meg is veri a védőket, no meg gólokat szerez. Sokat és fontosakat. S mily meglepő, így azért a győzelmek is könnyebben jönnek!

7. Gólrekord a Bajnokok Ligájában: A tavalyihoz hasonlóan az idei kvartettünk is gyógycsoportnak tűnt a sorsoláskor, s bizony idén sem kerültek elő a többieknél olyan rejtett erőforrások, amik erre utólag rácáfoltak volna. Ettől függetlenül megnyerni a négyest mindig érdem, pláne ha még színezni is tudjuk a dolgokat. A miénk volt a csoportkör legeredményesebb csapata 17 rúgott góllal, nem csoda, hogy egy saját rekordot megdöntöttünk, egyet pedig beállítottunk: először nyertünk hat góllal a sorozatban (Maribor ellen 6-0-ra otthon), illetve hosszú kihagyás után ismét öttel győztünk idegenben (Schalke ellen 5-0-ra), amivel a Galatasaray 1999-es, hasonló arányú lemészárlása nem egyeduralkodó többé.

8. Hosszúra nyúlt veretlenség: Sok mindent lehet mondani az idei Chelsea-re, csak azt nem, hogy könnyen adná a bőrét. Teltek a hetek-hónapok, minden meseszépen alakult, míg nem belebotlottunk abba a Newcastle-be, amelyik némi szerencsével, de megcselekedte azt, amit előtte 23 meccsen át képtelen volt az ellen: legyőzte csapatunkat. Szerencsére nem törtünk meg, s bele is vágtunk egy új sorozatba, most épp hatnál járunk. Csak így tovább jövőre is!

9. Emlékezetes győzelmek: Nyilván a rosszat sem szabad a szőnyeg alá söpörni (lásd Sunderland elleni hazai blama), hisz azok is mi vagyunk, de nyilván mi is szívesebben emlékezünk a szépre. Például Wenger millenniumára, amit egy hatnullás gyilokkal ünnepeltünk. Vagy az Eto’o mesterhármasával abszolvált United-verésre. Szintén kellemes emlék a Manchester City otthonából elcsent három pont, mint ahogy a Tottenham 4-0-s lesimázása vagy a PSG heroikus küzdelemben való kiejtése is. Az év másik fele (vagyis ez a szezon) is adott nekünk bőven lélekmelengető pillanatot, elég az Everton otthonában hintett hatosra, a hazai pályán megnyert londoni derbikre (Arsenal 2-0, Sp*rs 3-0, West Ham 2-0) vagy a BL-es gólgálákra gondolni. Mint a mellékelt ábra mutatja, trófea nélkül sincs miért szégyenkeznünk.

Örök emlék

Örök emlék

10. Emlékezetes gólok: Aki nem tud kapásból felsorolni legalább öt olyan Chelsea-gólt 2014-ből, ami brutálisan szétcincálta az orcáját, az nem látott elég meccset. Szabadrúgás kategóriában Oscar (a Palace ellen) és Filipe Luis (a Derby ellen) a két legmarkánsabb jelentkező, de természetesen akciógólból is van jó pár jelentkező: például Eto’o vezető gólja az Arsenal ellen még az előző szezonból, esetleg Schürrle Burnley elleni találata (itt inkább Hazard szlalomja és Fabregas leheletfinom átadása volt a két kulcs), vagy amit Diego Costa lőtt Mikel sarkazásából a Goodison Parkban. Ha pedig katartikusat kell mondani, Demba Ba PSG elleni továbbjutást érő labdaérintése jutna először eszembe (vágatlan Mourinho-gólörömmel nyilván). De a kedvencemet Hazard szerezte a Maribor ellen: sebesség, labdabiztosság, elegancia, pimaszság, precizitás, félorgazmus.

Ez volt tehát az én 2014-em 10 pontban. Találkozzunk jövőre is! 2015-ben is Blue is The Colour!

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com